Szabadítsátok ki Willyt! sokadik epizód

Hihetetlen megtiszteltetés ért engem a kora hajnali 10 óra tájban.

Nem elég ugyanis, hogy arra ébredtem, hogy anyám majdnem lekési a helyi járatot...aztán velem közli az orvosom, hogy vagy patkoljak el, vagy hagyjam már rá ezt az idióta hipochondriámat (úgy érzem valaki woodoobabázik velem és keresztbe-kasul szúrkálja az mellkasomat ill. hátacskámat), esetleg látogassak meg valami természetfeletti gyógyítót, hazaérek, épp pihegni akartam a Hupikék Törpikék soron következő epizódja előtt, mikor sógorom telefonál, hogy de menten de mán eresszem ki a házból, mert őt bizony bezárták.
No, hát akkor lóra pattanás előtt még egy gyors telefon, ahol a morc hang rögtön megváltozott, mikor közöltem, hogy csak a húga kereste az osztályvezetőjét.
Mire az ajtóig jutok üzenetem elérte testvérkémet, aki elárulta, hogy új a frizkója, mióta kicsi párja leordította a haját, hogy a teremburába zárhatta be őt, amikor az édes állatok is éheznek.
Szóval pattantam biciklire, rohantam elemózsiával orvosnál rekedt JóAnyámhoz, felmarkoltam tőle tesóék lakáskulcsát, és téptem a város harmadik szegletébe.

A kapu zörgésre aprócska, ámde jól harapó német juhászuk menten ki akart szabadulni az utcára, amit csak pórázzal utál látogatni, és bárgyún nézett rám "hát te meg mit keresel itt, pláne kulccsal" tekintettel. Aztán hamarost napirendre tért a ritka jelenség (mármint az én látásom) felett, és eldöntötte, megmutatja nekem, hogy még mindig piszkosul élesek a fogai, ezt a csizmámon kezdte produkálni. Szomorúan konstatálta, hogy én is ragaszkodom a régi előadáshoz, a "nem harap a kutya" címűhöz, de azért jól elvoltunk.

Ezt látva a macskák is felbátorodtak, és előmerészkedtek a biztos rejtekből (a kutyaházból) és leültek felborzolt hátszőrzettel nézni, amint játszik velem az eb.

Miután a sok rohanástól, és kutyanyáltól némiképp megszáradtam, megköszöntem a lehetőséget, hogy végre én játszhattam a "hős megmentőt", mert Willy szerepét már igencsak untam, miután pár éve Anyám rendszeresen elvitte mindkettőnk lakáskulcsát, így én rendre otthon ragadtam (akár iskolából is), mígnem egyik nővérem meg nem szánt és el nem tekert hozzám, hogy kiengedjen.


Ezenkívül:

Ma én voltam a látványosság az udvarunkban. Persze két (együtt) 12 éves lány próbálkozott, de én erősebbnek bizonyultam.
Ugyanis halált megvető bátorsággal az ablakpárkányon egyensúlyozva pucoltam az ablakot. Ami nem is volt olyan nagy szám, hisz az erkély meg a szúnyogháló ott volt védőnek. Na, meg amúgy is ez a méter kilencven magasság nem nagy cucc :D De tériszonyomat tekintve nekem ez is halálmegvetés, a negyediken soha nem játszottam ilyet. Viszont a földszint biztonsága sarkall ilyen látványos tettekre.
A lényeg csak az, hogy a két leányzó hamar belátta, hogy nem vetélytársaim, és ellibbentek a gyér közönséget számláló udvarról, miután a "majdnem emósok vagyunk" felkiáltásukra sem lett vagy száz hódolójuk, akik megállapították volna, hogy "jé, de menő bigék vagytok Ti". Így egyedül maradtam a porondon, nagy sikert aratva, egy szomszédban lakó kétszer is elment 10 percen belül az ablakunk alatt - hogy feltűnést ne keltsen nem oda-vissza.

A napom amúgy csendes nyugalomban telt, csupán az első emeleten leszakadt plafon maradványait kellett felsepernem.
Meg is állapítottam, hogy szeretek szabadságon lenni, kár, hogy csak máig tartott.