2009. november 5., csütörtök

Álom, álom, édes álom

Vannak, akik azt szokták nekem mondani, mikor lázasan ecsetelem, hogy épp milyen képtelenségeket hordtam össze álmomban, hogy ők bizony nem szoktak álmodni.

Volt, hogy sajnálkoztam ezen, hiszen milyen lehet csak úgy, álmok nélkül aludni. Valahogy el sem tudtam/tudom képzelni, hisz én minden éjjel álmodom valamit, ami reggelig biztosan megmarad, van, hogy sokkal tovább is emléxem rá. Olykor olyat álmodom, amit már álmomban tudom, hogy álmodtam.

Rendszeresen álmodtam például azt, hogy lebegek a lépcsőház két fordulója között, ahelyett, hogy a korláton átesve lezuhannék - persze mindig koppanás lett a vége, de nem zuhanással kezdődött. Azután visszatérő álmaimban egy házban mászkáltam, amit csak évekkel később ismertem fel, hogy a Nagymamámék társasháza, ahol addig soha nem voltam az emeleten. Régebben rendszeresen álmodtam azt, hogy futásból repülni kezdtem, és rettegtem, hogy meglátják az emberek, hogy én csak ott lebegek a főutca felett. Na meg kifejezett kínszenvedés volt lejutni a földre ebből az állapotból. Ja, és előszeretettel szoktam itt a városban mászkálni, ami tudom, hogy ez a város, mégsem találok benne semmit ott, ahol most van, de mégis tudom mindenhova az utat. De erről ennyit.

Mostanság viszont jobb szeretnék azok közé tartozni, akik nem álmodnak, vagy legalábbis nem marad meg az emlékezetükben annyira, hogy akár csak egy morzsányit is elő tudjanak belőle hívni.


Az, hogy olyanokkal álmodom, akik valamilyen esemén kapcsán előtérbe kerültek, az egy dolog. Az is egy dolog, hogy előkerülnek újra és újra a voltok. Na, de hogy az is megjelenik álmaimban, akit nagyon nem kívánok sehol se látni, és ráadásul úgy, hogy mr álmomban tiltakozom a szitu ellen, amiben vagyunk - az már mégis csak durva.

Szóval, szeretnék nem emlékezni némely álmaimra, főleg az ilyenekre nem. Vagy, ha már mindenképen emlékezni kel rájuk, akkor legalább álmodnék olyanokat, amiknek semmi, köze nincs a valóvilágomhoz, mind szereplőkre, mind pedig helyszínekre nézvést.

Dém, valami tuti tipp álmok befolyásolására????

2009. november 3., kedd

In between sex vagy Fogalmamsincs

Péntek este kánszörtön voltam.
Komoly, nívós bulira kell gondolni - aztán gyorsan elfelejteni.
Na, nem az együtesekkel volt a gond, meg enm is a helyszínnel. Csupán a szervezéssel akadtak kisebb méretű problémáim. tekintve, hogy a hatalamas tömegben elég volt egyik kedvenc gitárosomnak hátrasandítania a válla fölött, hogy kiszúrjon.

Viszont öröm az volt, mert tényleg komálom ezeket a solymári metál harcosokat.

A koncert minősége ellen sem volt kifogásom, az ellen viszont igen, hogy meg akartak itatni kb fél deci vodkát velem. Csak így a'la nature...kikértem magamnak, mert ettől a mennyiségtől én már fejtetőre állok. Nagy nehezen aztán kierőszakoltam mellé egy másfél deci narancslevet, és a koncert végére már meg tudtam állni a sajt lábamon.

Mikor vége lett a koncertnek hirtelen olyan, minek is vagyok itt hangulat kerekedett..izé ..nem tom hogy mondjam, szóval ki akartunk ülni egyik barátnőmmel beszélgetni az előtérbe, hogy a pasik nyugodtan pakoljanak.
Oktatófilm ment ott, amit a pultos és alkesz bácsik tányérnagyságú szemekkel figyeltek.
Így "hirtelen" mégis inkább benn akartunk maradni, ott meg a két vendég együttes tagjai örültek egymásnak. Na jó, nem volt az komoly dolog, csak egy baráti ölelés. Nekem mégis ez volt az első gondolatom: in between sex. Rögtön fel is merült, hogy ez milyen jó zenekar név lenne.

Kicsivel később, mikor ismeretséget kötöttünk egy zenekar közeli testvérrel, egy újabb név körvonalazódott: fogalmamsincs. Ugyanis eme kissé illuminált illető megnevezte a másnapi koncert szereplőit: M.W.S. és fogalmamsincs.

Ezeket a neveket levédetem :D



Ezután elkövettem egy baklövést, el akartam menni enni. Mivel sajnos én voltam itthon, így egy hamburgeressel kevesebb helyet látogathatok. Na, nem mintha felháborítóan viselkedett volna az a 7 részegf pasi, akivel betértem... Csak csupán lazák voltak, mint a Riga lánc.

Hajnali 1-kor már könnyes búcsút váltottunk.

Alapvetően sajnálom, hogy most sem maradtam velük afterpartyzni, bár bizonyára romantikus lett volna, és az ivararány is kitűnő...De hátha legközelebb.

És Dávid, ha kíváncsi vagy rájuk:
http://www.youtube.com/watch?v=-nlJoLIwGqA

:*

Sűrű elnézéskérések közepette

Egyetlen rendszeres csokolADé olvasómtól elnézést kérek, tekintve, hogy nem jött össze a virtuLYális randi a szkájpon. Igaz, Ő sem erőltette a dolgot, de mégis csak rossz az, mikor az ember a lelki legjobb barátja elszakad az anyakontinenstől és egy szigetországban tölti napjait, és itthon maradt barátocskája felé se emilezik.
Szóval sorry egyetlen kedvenc Apukám...De tényleg.
Próbálom bűneimet kicsinyíteni, és írni néhány magasztos gondolatot ide, hogy tuggyad má' mi van velem.


Ha már így kérded:)

Húzd meg jobban, menjen a munka

Még jó, hogy szabin vagyok.
Így ugyanis nyugodtan lehet menni a kertbe égetni és fűrészelni.
Tegnap még élveztem is, de komolyan. Olyan szépen sütött anap, nem volt szél, haladt az égetés, vékony ágakat kellett fűrésznyelni...

Ma viszont...

"Hidegen fújnak a szelek, azok nem jót jelentenek"-et lehetett volna dudorászni, ha nem féltem volna, hogy a nagy fogvacogás közepette leharapom a nyelvecskémet.
Ráadásul az a nyűveteg Flórián (alias: tűz) nem volt hajlandó meggyulladni. Aztán mikor már a fagyhaláltól rettegtem és bementem a házba megállapítottam, hogy ott még a leheletem is látszik...szóval csak visszatértem a tűz mellé, ami szerencsére éledezni látszott.

Néhány könnyet el is morzsoltam az égő diólevelekért-hősiesen bevallhatom mindezt, tekintve, hogy kényszerítettek. Hogy kik? A diólevelek. A szemembe fújták a füstöt a kis galádok, megbosszulva ezzel, hogy szép sárgulási kor helyett én tűzre vetettem őket.

A tűz meg egyébként állandóan szépnek talált, ezt abból gondolom, hogy bármelyik oldalra álltam, rám szállt a füstje. De mivel nem vagyok bolond, hogy álljam, egészen egy ringlispílre hasonlítottam, mert rohangáltam körbe-körbe.

Ennyit a mai napról, a többit más címen, más betűvel ;)

2009. október 11., vasárnap

Egy méltatlan nap méltó megkoronázása

Kezdődött minden azzal, hogy a telefonom megkattant. Bár mióta nézegetek újat, mintha sejtené, hogyí hamarosan kikerül a rendszeres használatból, egész normálisan működött. Visszatérve: tegnap este beállítottam az ébresztőt 7-re, hogy 8-ra kényelmesen beérjek dolgozni. Leellenőriztem, hogy biztos minden rendben van-e; vasárnap ki van- pipálva, 7,00 van-e beállítva, be van-e kapcsolva az ébresztés. Mivel mindent rendben találtam, lefeküdtem aludni. Folytattam ezt a tevékenységet egészen 7,45-ig, amikor is Anyukám szólt, hogy hányra is megyek dolgozni?

Szóval kapkodtam, mint az állat. A taxiba is úgy vágtam be magam, mintha a halál üldözne. De szerencsére gyorsan megtettük kocsival azt a 2-3 km-t, így elsőként érkeztem meg a bolthoz.

A nap gyönyörű volt, szakadt az eső, mégis elég sokan látogattak ki hozzánk. Munkám is volt annyi, hogy azt sem tudtam hol áll az eszem.

Így történt, hogy idegességemben, hogy még mindig nem vagyok kész, elütöttem egy egyszeri vásárlásra szóló bónt. Enyhe idegbaj jött rám, a Főnökasszonyra meg erőteljes, megjegyzem totál jogosan. Szóval egy 10 percnyi várakozás után találtunk orvoslatot a dologra - tán minden rendben is van, de én akkor is kegyetlenül szarul érzem magam emiatt.

Majdnem egy órával később húztam ki magam a melóból, mint kellett volna, ráadásul az a szar telefonom meg lemerült, így haza se tudtam szólni, hogy élek, csak eddig dolgoztam...

Fáradt vagyok, és nyűgös. Lassan úgy érzem, hogy egy tökéletlen nulla vagyok.

2009. október 6., kedd

Szabadítsátok ki Willyt! sokadik epizód

Hihetetlen megtiszteltetés ért engem a kora hajnali 10 óra tájban.

Nem elég ugyanis, hogy arra ébredtem, hogy anyám majdnem lekési a helyi járatot...aztán velem közli az orvosom, hogy vagy patkoljak el, vagy hagyjam már rá ezt az idióta hipochondriámat (úgy érzem valaki woodoobabázik velem és keresztbe-kasul szúrkálja az mellkasomat ill. hátacskámat), esetleg látogassak meg valami természetfeletti gyógyítót, hazaérek, épp pihegni akartam a Hupikék Törpikék soron következő epizódja előtt, mikor sógorom telefonál, hogy de menten de mán eresszem ki a házból, mert őt bizony bezárták.
No, hát akkor lóra pattanás előtt még egy gyors telefon, ahol a morc hang rögtön megváltozott, mikor közöltem, hogy csak a húga kereste az osztályvezetőjét.
Mire az ajtóig jutok üzenetem elérte testvérkémet, aki elárulta, hogy új a frizkója, mióta kicsi párja leordította a haját, hogy a teremburába zárhatta be őt, amikor az édes állatok is éheznek.
Szóval pattantam biciklire, rohantam elemózsiával orvosnál rekedt JóAnyámhoz, felmarkoltam tőle tesóék lakáskulcsát, és téptem a város harmadik szegletébe.

A kapu zörgésre aprócska, ámde jól harapó német juhászuk menten ki akart szabadulni az utcára, amit csak pórázzal utál látogatni, és bárgyún nézett rám "hát te meg mit keresel itt, pláne kulccsal" tekintettel. Aztán hamarost napirendre tért a ritka jelenség (mármint az én látásom) felett, és eldöntötte, megmutatja nekem, hogy még mindig piszkosul élesek a fogai, ezt a csizmámon kezdte produkálni. Szomorúan konstatálta, hogy én is ragaszkodom a régi előadáshoz, a "nem harap a kutya" címűhöz, de azért jól elvoltunk.

Ezt látva a macskák is felbátorodtak, és előmerészkedtek a biztos rejtekből (a kutyaházból) és leültek felborzolt hátszőrzettel nézni, amint játszik velem az eb.

Miután a sok rohanástól, és kutyanyáltól némiképp megszáradtam, megköszöntem a lehetőséget, hogy végre én játszhattam a "hős megmentőt", mert Willy szerepét már igencsak untam, miután pár éve Anyám rendszeresen elvitte mindkettőnk lakáskulcsát, így én rendre otthon ragadtam (akár iskolából is), mígnem egyik nővérem meg nem szánt és el nem tekert hozzám, hogy kiengedjen.


Ezenkívül:

Ma én voltam a látványosság az udvarunkban. Persze két (együtt) 12 éves lány próbálkozott, de én erősebbnek bizonyultam.
Ugyanis halált megvető bátorsággal az ablakpárkányon egyensúlyozva pucoltam az ablakot. Ami nem is volt olyan nagy szám, hisz az erkély meg a szúnyogháló ott volt védőnek. Na, meg amúgy is ez a méter kilencven magasság nem nagy cucc :D De tériszonyomat tekintve nekem ez is halálmegvetés, a negyediken soha nem játszottam ilyet. Viszont a földszint biztonsága sarkall ilyen látványos tettekre.
A lényeg csak az, hogy a két leányzó hamar belátta, hogy nem vetélytársaim, és ellibbentek a gyér közönséget számláló udvarról, miután a "majdnem emósok vagyunk" felkiáltásukra sem lett vagy száz hódolójuk, akik megállapították volna, hogy "jé, de menő bigék vagytok Ti". Így egyedül maradtam a porondon, nagy sikert aratva, egy szomszédban lakó kétszer is elment 10 percen belül az ablakunk alatt - hogy feltűnést ne keltsen nem oda-vissza.

A napom amúgy csendes nyugalomban telt, csupán az első emeleten leszakadt plafon maradványait kellett felsepernem.
Meg is állapítottam, hogy szeretek szabadságon lenni, kár, hogy csak máig tartott.

2009. október 3., szombat

Volt szerelmek éjszakája

Mióta azt hiszem, hogy túl vagyok ama tökkel ütött fajankón, állandóan zaklatnak a "volt-ok" álmaimban. Ráadásul ilyenkor eléggé ki vagyok szolgáltatva az Sors az minden szeszélyének.
Azért ritka baromság volt, hogy a megrögzötten szingli "ex-detetszel" pasi a legjobb (határozottan párral rendelkező) barátnőm pasija legyen, aztán nyíltan ölelgessen eme leányzó szemének látására, és közben kijelentse, hogy neki neje és gyerekei vannak...

Ma egyébként hiper-szuper rendes csaj voltam. egyszer sem szóltam be egyetlen munkatársamnak se, pedig lett volna mit megmorognom, de inkább csak csináltam a dolgaimat, na meg kicsit a másét is, de ez is a javamra válik majdan. (Habár, annyi minden fog majdan a javamra válni, hogy tele van már vele a paLLás....)

Megállapítottam munkából az élelmiszer diszkontba tartva, hogy egész jól nézek ki ebben a kord nackóban. Persze lehetséges, hogy csak a kirakat üvegeit csinálták olyanra, hogy az ember jól nézzen ki benne. tekintve, ha vékonyabbnak tetszik, akkor majd biztos megveszi a bent feszülő dögös dresszeket, és hátha nem lesz kép a bőrös felezettjén, hogy visszavigye, mert mégse nem olyan jó, mint az ott benn tűnt, még 8 eladó rágta a fülét... de én most akkor is azt mondom, hogy meg vagyok elégedve a kinézetemmel. Akinek meg nem tetszik az bekaphassa, és mivel engedékeny vagyok, azt amit akar. :P

Ma nagy örömömre - 8 hónap alatt először - Red hot chilli pepperst hallgathattam egy szám erejéig a céges rádióból. Ez igazán nagy szó, végre egy életképes zene. Na, jó akad néha, de főleg német trutyadékok... Van egy szám, régen mindig 3/4 7-7 között játszották, hátha állva elalszik a nép, ami olyan, mintha 5 másodpercenként 10 másodpercre megakadna a tű - valami förtelem.
Persze nem várhatom el, hogy a fülemnek igazán tetsző rock és metál muzsikát bömböltessenek, mert az ugye nem annyira vevőcsalogató, de hogy állandóan csak nyálas szerelmes nótákat játszanak, ez már mégis csak több mint elég. Előre rettegek a karácsonyi daloktól, a mézes puszedlik már megérkeztek, félek hamarost a zene is követi majd.

2009. szeptember 30., szerda

Bogoly Berti-féle minden ízű drazsé

Ahol az Anyukám felnőtt, ott mondogatták, hogy "az élet cukor, csak tudni kell szopogatni."
A tegnapi fenomenális estém után megjegyeztem, hogy én szopok, igen erőteljesen, de az én cukrom legalábbis hányás ízű, bár hozzátettem a kísértet ízű rosszabb lehet.

Azt nem is mondtam, valami hihetelen insporáció folytán tegnap írtam a "gaz csábítónak" néhány sort, mire reagált sajátos védekezésével. Na, akkor elszakadt a cérna, olyat írtam neki válaszba, hogy asszem többé nem kell tartanom attól, hogy ismerősöm lesz. :D
Nem bánta meg. Sőt. Jobb is, hogy végre kimondtam egy csomó dolgot, ami fojtogatott. Talán pont ezzel lépek a "gyógyulás" útjára.
(Bár ez még nem annyira jelentkezik, na de nem várhatok csodát...)

A mai napom amúgy gyönyörű volt. Menten szétrobban a fejem, felidegesített az egyik vezető, és még jó pofát is kellene vágnom mindenhez. Ma erre nem vagyok alkalmas.

Sőt, amilyen fáradt vagyok, az írásra se...

2009. szeptember 29., kedd

'Don't think of me'

Egyszer már kezdtem blogot...akkor sem tudtam, hogyan is kell ezt igazán csinálni.
Habár ez egy kvázi napló, amiben önmagmanak nem kellene magam bemutatni, de ha véletlen valaki (bárcsak sokak) benéz ide, mégis tudja már kitől olvas, hát mondok pár szót.
Gabi vagyok, viszonylag kis városban lakok, amit nagyon szeretek. 26 múltam, két diplomával igen magas pozícióba tornáztam fel magam: eladó/pénztáros vagyok. Fogjuk rá, hogy szeretem, de azért szeretnék majd egyszer íróasztal mögé ülni, és logisztikával foglalkozni, ha lehet olyan cégnél, ahol használhatom az angol, finn és német nyelvtudásomat.
Ennyit magamról, nagy vonalakban, aztán, amikor nem ilyen célzottan magamról írok, úgyis igazabb kép alakul ki, mintha itt ecsetelgetném milyen vagyok.

Ma a kertben fogalalatoskodtam, tekintve, hogy szabadnapos voltam. Hódoltam a tűzgyújtási és égetési szenvedélyemnek. Biztos valami furcsa piromán dolog ez nálam, de szeretem nézni a lángokat, őpiszkálni a hamut, hogy fellobban-e még. Közben pedig remekül lehet gondolkozni. Egyedül is van az ember, a tűzzel nem sok dolog van, ha már egyszer valóban meggyulladt, csak rá kell rakni, figyelni, hogy a tűzrakóból ne essen ki semmi...de emellett, olyan jól ellehet az ember lánya a gondolataival. Sőt, még énekelni is lehet, hisz a kutya se hallja. (Bár lehet, a szomszéd kutyájának erről más a véleménye, nem kérdeztem, nem vagyunk valami szívélyes viszonyban-biztos fogorvosnak néz, mert mindig a fogait mutogatja, szoktam is dicsérni érte.)
No, szóval elmélkedtem az elmúlt időszak nagy szívfájdalmán. Magam sem értem mitől keveredtem bele ebbe az egész sztoriba ilyen mélységekig. (A most bekapcsolódóknak:) volt egy haverom, aki a volt gimis osztálytársnőmmel jár, 8 éve, régóta mondogatott nekem szépeket, meg próbálkozott, de eddig mindig hárítottam. Most június elején viszont csak sikerült összekavarodnunk. És ez addig fokozódott, hogy én totál szerelembe estem, míg ő valószínűleg csak játszadozott, vagy nem tudom. Lényegtelen is, mert ő nem árulja el, én meg már nem próbálom tőle megtudni. Csupán néha gondolatban beszélgetek vele, hátha valami új, és jó jut az eszembe közbe. Persze nem jut semmi az eszembe, amit eddig ne sejtettem, vagy tudtam volna.
Maximum olyan mondatok, amiket még el kellett volna mondanom neki, amivel hátha felnyitom a szemét, vagy legalább kiugrasztom a nyulat a bokorból, hogy megtudjam mi is volt részéről ez az egész.

Fantasztikus kedvem kerekedett ettől az egész gondolkodástól, ami amúgy is egy megterhelő tevékenység :D. Hazajöttem, felléptem MSN-re. Egyik közös haverunkkal beszélgettem, kár volt.
Múltkor azt hittem, csak idegből hozzám vágott egy enyhe sértést. Most közölte, hogy direkt volt. Elméletben lezártuk a témát. Gyakorlatban meg nem óhajtok vele társalogni sem a szerelmi életemről, sem másról. Ez nekem amúgy nem jó dolog. utálok haragban lenni bárkivel, haragtartó meg igen ritka esetben vagyok. Attól tartok most mégis ez forog fenn.
Mondjuk legalább őszinte volt, ezt is értékelni kell.
És az i-re a pontot az tette fel, hogy belépett MSN-re maga a "gaz csábító" is.

Ennek örültem leginkább.


Végezetül közre adnám egy tavalyi gyöngyszememet, ami a mostani lelki állapotomra is nagyon igaz.

Üres lap

Ajkamra száradt
Kimondatlan szavak
Torkomat perzselő
Eltitkolt mondatok
Szívemben égő
Leíratlan gondolatok
Idegtépő érzések
Ennyit hagytál
S egy üres lapot
Melyet, ha még lesz
Erőm teleírhatok.